Sziasztok!
Ez az első posztja az Alapjárat blognak a blog.hu-n, és reméljük még jobban fog tetszeni, amit eddig is csináltunk!
Az emberek egy nagy részének eljön az idő, hogy autót vesz, amit persze aztán lecserél ahogy idővel változnak az igényei. És ahogy az igények változnak, úgy döbbensz rá, hogy atyaúristen, milyen volt az első autód. Ha szerencséd volt, és kellemes ez az atyaúristenes gondolat, ha nem… az idő úgyis mindent megszépít, még akár az út melletti szerelésnek is megvan a bája.
Az én első autóm szintén kellemes emlékeket hagyott bennem, pedig azért nem volt problémamentes a kapcsolatunk.
Kezdjük ott, hogy éppen csináltam a jogosítványt, de már nem bírtam magammal, azt akartam, hogy azonnal legyen is alattam valami, ha megvan. Túl sok pénzem nem volt rá, mondhatni elég Tesco gazdaságos vásárlást akartam csapni, de pontosan tudtam, hogy nem életem végéig akarom használni majd azt a négykerekű jószágot, amit választok.
Nézegettem a hirdetéseket 2-300 ezer forintért mit lehet kapni, mit érdemes venni. Legyen régi Seat Cordoba? Azt mondják, nem sok baja van, de unalmas. Hyundai Accent? Eszi az olajat, máskülönben megint semmi izgalom, ha beleülsz. Ekkor már arra jutottam, hogy leszek én még öreg unalmas autót venni, ha majd asszonyt+gyereket+állatot kell bepakolni, addig ráérek kísérletezgetni, még ha fájni is fog.
És akkor elkezdtem nézni a japán autókat, többek között Civiceket, 323-as Mazdákat, de hát ebben a kategóriában mind a hagyjuk-kategóriába tartoztak.
És akkor jött a lehetőség!
Ismerősöm révén tudomást szereztem egy hetedik generációs (1992 és 1998 között gyártották) Mitsubishi Galantról, ami már nagyon nem kellett a tulajdonosának, mert jött helyette az új autó, és mivel tudták, hogy autókat nézek, szóltak, hogy erre is vessek egy pillantást.
Hát amikor megláttam, hirtelen felemás érzéseim támadtak, ahogy gondolom mindenkinek:
A forma megkapó, felnik jók, sötétített üvegek.. de lehet, én visszafogottabbra alkottam volna
Hirtelen elsőre jobb szó híján borzalmasnak találtam. Aztán másodjára is. Végül harmadjára próbáltam lehántani a kor és nemtörődömség okozta károkat, és megláttam szegényben a szépet is. Ugyanis sikerült ezzel az autóval a formában szépet alkotni, ami párosult a funkcionalitással is. Ugyanis ötajtós a drága. Úgy bizony, nem elég, hogy 450 literes a csomagtartója (érzetre pedig mintha simán meglenne 500), még könnyebb pakolni, ha úgy hozza a szükség, és máig bánom, hogy nemigen készülnek hasonló lépcsőshátú autók.
Jó hát az első-hátsó lökhárító undorító, úgy ahogy van, erre nincs mentség, és nem is lehet kimagyarázni. A matricázása megint csak „egyedi”, és ennél többre nem futja (de ez a vörös-sötétszürke átmenet nem olyan rossz, de hát az a nyavalyás arany hálós minta), nem leszel B2-es lopakodó harcibombázó ezzel a járgánnyal sehol.
Apropó, ha már arról beszélünk, hogy mennyire tudott láthatatlan maradni a forgalomban, akkor arról is beszéljünk, hogy milyen csöndes tudott lenni, a maga 4 sportkipufogójával. Soha nem voltam az a suhanc, akinek az agyontuningolt verdák jöttek be, de azért átértékeltem magamban a dolgokat, amikor beindult a motor, és hallottam: orgazmikus mély dorombolás alapjáraton, ami aztán vad üvöltésbe csapott át, ahogy meg lett túráztatva.
Az undorító hátsó lökháritó, és a 4 sportkipufogó egyik fele, amitől garantáltan nem lettem a környék kedvence
A tulaj ráadásul azt mondta, hogy bár az 1.8-as motor van benne, ki lett benne kompletten cserélve a motorvezérlőegység a 2.5-ösére, így a kisebb motor a 2.0 literes teljesítményét adja le. Ráncoltam a homlokom, hogy ilyeneket se naponta hall az ember, de amikor leellenőriztem a forgalmit, ott állt feketén-fehéren: 1834 ccm 4G93-as motor, teljesítmény 136 lóerő. Ha már a hivatalos papírban is ez szerepel, és még nincs múltbalátó tükröm, hogy mit-hogyan mókoltak ezen az autón a 20 éve alatt, hát elhiszem.
A belső kép nem adja vissza, milyen volt, vezetőülés szakadt, egy alapos takarítás is ráfért volna, de az is megdöbbentett, hogy mennyire ügyeltek a japánok a kényelemre. Nem vagyok magas, a 173 centimmel fejedelmi helyem volt, de ebbe a hajóba még egy két méteres ember is jól el lenne. 4 elektromos ablakemelő, légkondi, napfénytető, '94-ben több nem is kellett a boldogsághoz.
A királynak kijáró trón, ami hajdan sokkal szebb fényben tündökölt
És ha már boldogság, abban nem volt önfeledten részem. Ugyanis eddig csak az esztétikai hibáiról volt szó, de alkatrész szinten is ráfért egy kis generál. Mondta a tulaj, hogy lyukas a hűtője, de ő jár-kel vele, viszont a folyamatos hűtőfolyadék-utántöltés se megoldás. Oké, az kuka. Szerencsére bontóból jó áron lehet venni ami csak kell. A napfénytető beszorult amikor először kinyitottam, mert hát arról elfelejtett szólni a tulaj, hogy zsírozva bizony elég régen volt, és gondolom sokat csuklott, amíg azzal voltam elfoglalva, hogy a beszorult napfénytetőt valahogy kiszabadítsam, lehetőleg úgy, hogy utána is használható maradjon.
Nézegetjük a karbonfóliával ellátott autót, aminek az orra csak kis híján marad el a tökéletességtől, az utána következő cápától
Hál' istennek, unatkozni azt nem lehetett vele, ugyanis néha elszállt az amúgy se túl magas alapjárat, gondolt egyet, leesett 300-ra, majd amikor azt hitted, hogy erőt vesz magán, mert feljebb kúszott, a pofádba röhögött, és leállt. Ezért inkább önként égettem a homlokomba a "suttyó paraszt vagyok" billogot, és picit túráztattam piros lámpáknál.
És hogy vezetni milyen volt? Egyszerűen mennyei... A váltója finoman járt, ha gázt adtam rakétaként lőtt ki a több mint 1200 kilós kasztni, miközben kaján vigyorral élvezted hogy bömböl. Apropó, 1200 kiló, ma már elképzelhetetlen, hogy egy ekkora autó ilyen tömeggel rendelkezzen, hála a biztonsági előírásoknak, és bár a mai autók között nem számítana nehéznek, a maga korában nem volt épp a legkönnyebb (és persze, amikor tolni kellett, akkor se volt leányálom), mégis nagyobb biztonságot éreztem benne, mint a 8 légzsákos modern autókban.
Korabeli reklám a Galantról
Kérdezték ismerőseim, hogy minek első autónak egy ekkora dög? Miért nem jó egy kisebb, amíg szerzek elég tapasztalatot, és nem fogom lehúzni-összetörni? Igazából ilyenkor mindig csak rámutattam az autóra, hogy ennek már szinte mindegy, tudom hogy nem fog sokáig élni, tehát az se árt, ha lehúzom/árokban kötök ki vele.
Egy évre terveztem venni, amíg le nem jár a műszakija, de végül csak háromnegyed év lett belőle. Nem tett jót neki a tél és a ridegtartás, így megadta magát. Megcsináltatni, műszakira felkészíteni nem akartam, túl sok baja volt már ahhoz (alvázvédelem nuku, így képzelhetitek), így vége lett, és könnyes búcsút vettünk egymástól.
Viszont alapvetően formált át a kis Micu (Galantféreg mégse lehetett a beceneve) a régi tuningolt autókkal kapcsolatban. Hihetetlen élményt tudnak nyújtani, olyat, amit mindenkinek meg kéne tapasztalnia, aki autót vezet. Milyen egy 20 éves japán technikát vezetni, ami a maga mércéjével erősnek mondható, közvetlen a kormányzása és még ennyi idő után is ilyen hálátlan gazdák után (persze, én is az voltam) is csak tette a dolgát. Az elején párszor előfordult, hogy észre se vettem, 50-es tábla mellett 70-nel mentem, mert annyira nem erőlködött a motor, és úgy kellett magamra parancsolnom, hogy vegyek vissza, hiába akarja ez az autó, hogy hajtsák, de amikor lehetett, ment mint az rakéta.
Azóta is azt vallom, hogy ha a kedvenc Galantomból (az ez utániból, a 8. generációsból) csináltak volna ugyanilyen lépcsőshátút, akkor már a lelkem is eladtam volna a kis cápáért. Sajnos a Galant a süllyesztőben végezte... először jött az undorító 9. generáció, ami annyira nem vált be itt, hogy mifelénk csak elvétve találni belőle, de aztán Japánban is leállították a gyártást, az utolsó 2012-ben gördült le a gyártósorról.
Balra a cápacsoda, jobbra meg az... izé. Remélem utóbbi formatervezője magára eszmélt utólag és szeppukut követett el
Jó lett volna több időt tölteni vele, de túl beteges volt, és nekem se volt túl sok lehetőségem. Ami igazán tetszett Micuban az az, hogy ő már nem akart senkinek se tetszeni, egyszerűen túl öreg volt hozzá (meg hát a Galantoknak a legnagyobb ellenfele a rendes karbantartás hiánya) és elfáradt. Amíg velem volt megrontott, azóta csorgó nyállal nézem a VR-4-es Twin Turbos cápa-galantokat, de ezekhez nem árt a pénz és az olajkút.
Ha lesz mindkettő, szólok!
